Önként

Nem vagyok az a föladós fajta.

2011 Az Önkénteség Éve - én legalábbis úgy tudtam.

Végzettségeim, jogosultságaim, ismereteim és jó szándékom birtokában így elindultam szerencsét próbálni, valahol biztosan szükség van az ingyenes munkámra. Mint kiderült, ennyi mindent nem is kellett volna magammal vinnem, elég lett volna a naivitásomat itthon hagyni.

A helyzet ugyanis az, hogy nem kellek. Gyanús, veszélyes és ellenszenves ugyanis, hogy nem kérek ellenszolgáltatást azért, amit más esetenként elképesztő összegért csinál.

Ha lenne kedvem a sok kudarc után, nevetnék a pszichiáteren, aki tőlem, a mentálhigiénéstől félti a jól fizető magánbetegeit. Kinevethetném a szülőket, akik inkább a komoly óradíjat kérő kollégához viszik a gyereket, hiszen, ha nem kérek pénzt, nyilván kevesebbet is tudok. Szánakozva mosolyoghatnék a pszichológuson, aki jól jövedelmező mellékállását félti tőlem. Esetleg felhívhatnám a szenvedélybetegeket segítő intézetet és megkérdezhetném, miért nem méltattak még csak válaszra sem. Egy „Kösz, nem!” elég lett volna, hogy ne érezzem magam porig alázottnak.

Azt tanultam, segítséget úgy kell adni, hogy azt örömmel el tudják fogadni. Én meg itt csak tuszkolom, de nem kell senkinek. Segítség nélkül nem tudok segíteni. Így elmehetek a ... Önként.

-vg-