Én csak néztem !

Olyan egyszerűnek látszott... Elmegyünk a kiállításra, udvariasan végighallgatjuk a vezetőt, aztán egy csomó új infóval gazdagodva távozunk. Aha... Még azt is értettem, hogy hogyan kell a két kezemet védő tartásban tartani, hogy le ne verjek valamit a félhomályban. És akkor beléptünk.

Nem félhomály volt. Vaksötét. És nem az volt a cél, hogy le ne verjek valamit, hanem, hogy ép bőrrel megússzam és magamat meg ne üssem. Mert nem láttam semmit. Szerencsére a vezetőnk segített (sok szeretettel kívánok ezúton is minden jót neked, Adrienn), így megvalósult ,ezúttal szó szerint a szólás: vak vezet világtalant. Milyen egyszerű volt ezt így ideírni... pedig ő sosem fogja elolvasni.

Biztosan rájöttetek már, a Láthatatlan Kiállításon jártam. Hálás vagyok az élményért, azért az egy óráért, amit térbeli tájékozódásomat tökéletesen elvesztve, sikítások és tapogatózások között töltöttem. Tanulságos élmény, hogy még egy mesealakot sem vagyok képes fölismerni , ha csak a tapintásomra hagyatkozhatom. Hallottam én, hogy jön a villamos, no, de melyik irányból? Érzem, hogy lépcsőn lépek lefelé, de vajon hányat még?

Folyamatosan ott lüktetett bennem a vágy: Ki akarom nyitni a szememet!!! S a felismerés : Hiszen nyitva van - és nem látok semmit!

Menjetek el a Népligetbe. Próbáljátok meg, éljétek át. Azzal a boldog tudattal, hogy mi egy óra múlva kikerülünk a fénybe. Ellentétben azokkal, akik vakon születtek, vagy elvesztették a látásukat. Én megtapasztaltam, milyen a szemem világa nélkül létezni és hálás vagyok az élményért, ami rányitotta a szememet a vak emberek életére.

-vg-