Kapcsolatokról, kommunikációról - kérdés nélkül

A történet még gyerekkoromban kezdődött. Amikor egyáltalán nem voltam mintagyerek, bár a család nagyon szerette volna. És persze mindenképp megpróbálták talán még maguknak is megmagyarázni, hogy biztosan csak az iskolai társaságtól van.

Ennek előnye nem volt semmilyen téren, hátránya annál több, hiszen minden igyekezetükkel megpróbáltak eltávolítani az osztálytársaimtól. Olyannyira, hogy még felnőtt koromban is eltitkolták, ha valaki keresett közülük. Mi lett az eredmény? Bizonyos szempontokból egy életre sérült lélek. Mert ezt én úgy éltem meg, mintha a testvéreim tűntek volna el az életemből.

Az ok nem volt más: a családom nem ismert, a saját elképzeléseik szerintinek gondoltak. Lehet, hogy egészen kicsi koromban nem gyerek voltam a családban, hanem kisbaba. Akivel foglalkozunk, ahogy mi gondoljuk és akkor, amikor úgy gondoljuk... A gyerek bizony egészen más. Az érez, gondolkodik, születésétől igazi egyéniség.

Miért mondom el mindezt? Mert az az általános iskolai osztály, amely diákjai 1968-ban végeztek Budapesten, a VIII. Dugonics utcai általános iskola 8.c osztályában, most osztálytalálkozót szervez.  (Irtó fura mondat, de bizony ez az osztály élő lény. A fajtáját közösségnek hívja mindenki, de igazából kevesen ismerik.) Megkerestek, megtaláltak, pedig nem volt egyszerű. És lehet, hogy azóta felnőttek, úgy beszélnek, kommunikálnak, gondolkodnak ahogyan azt az elmúlt sok évben megtanulták - hiszik ők.

Én tudom, hogy ez a kapcsolat sokkal mélyebb, őszintébb és ezért az érzések és kommunikáció különleges világába vezet. Abba a világba, ahol szívvel és gondolattal bárkivel képes vagy kapcsolatot teremteni, akárhol legyen a világban. Talán egyszer majd megírom azt is, mit tud ez a fajta kommunikáció és mit tudnak ők úgy, hogy maguk se hiszik elsőre el...