Bohém nagybátyám évente egyszer látogatta meg családunkat. Gyönyörű, zizegős selyempapírba csomagolt édességeivel mindig levett a lábamról, áhítattal néztem gyerekként rá, a gazdag rokonra. Sok évvel később derült ki számomra,, hogy vidám mondata: „Én a csomagolás művésze vagyok!” –tökéletesen igaz volt. Évi egy alkalommal felbukkant, majd olyan eleganciával kért kölcsön kétkezi munkás apámtól egy komolyabb összeget, hogy még mi éreztük lekötelezve magunkat. Ma már tudom, hogy a gyönyörű papír olcsó bonbont rejtett, s a tettetett vidámság a szégyent csomagolta láthatatlanná.
Eddigi életemben sok mindent veszítettem el hiányos csomagolási tudományom miatt. Munkát, barátot, lehetőségeket. Őszintén, nyíltan, kendőzetlenül kimondtam a véleményemet. Durr, bele a másik fél képébe. Hiszen ez az igazság, most mit sziszeg? És miért csúszott le a padlóra? Hiszen neki is látnia kell! Ami igaz, az igaz! Ilyen és hasonló ostobaságok segítségével mentettem fel magam a felelősség alól, amikor az igazság zászlajával a kezemben egy életre megbántottam embereket.
Így karácsony felé, a boltokban sokasodó, csillogó, villogó papírcsodák láttán mindig eszembe jut: Csomagolni igenis meg kell tanulni. A keserű pirulát ostyába, a rossz hírt együttérzésbe, a véleményt jó szándékba. Emészthetővé kell tenni a másik embernek a falatot.
Hogy nekem hogy sikerült? Megtanultam szeretni magam. A hibáimmal, a gyengeségeimmel, a gyarlóságaimmal együtt. Nehéz volt. Volt bőgés, vádaskodás, fogcsikorgatás. Hosszú évek munkája van mögöttem, meg még előttem is. De azt már tudom, hogy úgy, ahogy én magam sem, úgy más ember sem szeretné, ha az arcába nyomnák a kendőzetlen igazságot. A hibáiról, a butaságairól, a hiányosságairól. Hiszen mindannyian szeretnénk úgy gondolni magunkra, mint szerethető lényre. Tudjuk mi mindannyian, mi az igazság, hogy elvétettük, elrontottuk, rosszul döntöttünk. De semmi szükségünk rá, hogy ezt valaki még reflektorfénybe is állítsa.
Szeretettel csomagolt élet ajándékokra vágyunk. Együttérzésre, elfogadásra, megértésre. És akitől ezt megkapjuk, annak még a véleményére is kíváncsiak vagyunk.
Eddigi életemben sok mindent veszítettem el hiányos csomagolási tudományom miatt. Munkát, barátot, lehetőségeket. Őszintén, nyíltan, kendőzetlenül kimondtam a véleményemet. Durr, bele a másik fél képébe. Hiszen ez az igazság, most mit sziszeg? És miért csúszott le a padlóra? Hiszen neki is látnia kell! Ami igaz, az igaz! Ilyen és hasonló ostobaságok segítségével mentettem fel magam a felelősség alól, amikor az igazság zászlajával a kezemben egy életre megbántottam embereket.
Így karácsony felé, a boltokban sokasodó, csillogó, villogó papírcsodák láttán mindig eszembe jut: Csomagolni igenis meg kell tanulni. A keserű pirulát ostyába, a rossz hírt együttérzésbe, a véleményt jó szándékba. Emészthetővé kell tenni a másik embernek a falatot.
Hogy nekem hogy sikerült? Megtanultam szeretni magam. A hibáimmal, a gyengeségeimmel, a gyarlóságaimmal együtt. Nehéz volt. Volt bőgés, vádaskodás, fogcsikorgatás. Hosszú évek munkája van mögöttem, meg még előttem is. De azt már tudom, hogy úgy, ahogy én magam sem, úgy más ember sem szeretné, ha az arcába nyomnák a kendőzetlen igazságot. A hibáiról, a butaságairól, a hiányosságairól. Hiszen mindannyian szeretnénk úgy gondolni magunkra, mint szerethető lényre. Tudjuk mi mindannyian, mi az igazság, hogy elvétettük, elrontottuk, rosszul döntöttünk. De semmi szükségünk rá, hogy ezt valaki még reflektorfénybe is állítsa.
Szeretettel csomagolt élet ajándékokra vágyunk. Együttérzésre, elfogadásra, megértésre. És akitől ezt megkapjuk, annak még a véleményére is kíváncsiak vagyunk.
Nagy igazság!...azt gondolom, emellett külön művészet még az is, hogy felismerd, meg tudd különböztetni, a mondanivalódat kinek mibe csomagolod, és hogyan.
VálaszTörlésHosszú folyamat lehet azt megtanulni, kibírni, hogy a hirtelen dühöt, vagy az igazságtalanság érzetében felgyülemlett keserűséget vissza tudjuk fogni, és úgy közölni, hogy a másik fél sem sérüljön, viszont a mi lelkünk is megnyugodjon, és ne nyomja teher...
Szia, Dóri!
VálaszTörlésMentálhigiénés tanulmányaim során sokat tanultunk Rogersről,a pszichológusról.Ő (többek között) azt mondja, hogy válasszunk ki az életünkben néhány fontos személyt, akinek számít a véleménye.Ők számunkra a "fontos mások".Akikre hallgatunk, akikre figyelünk, akiknek a szavára adunk.
A többieket pedig kezeljük elnéző mosollyal :)