Anya beteg

Megköszönöm mindannyiunk nevében a cikk írójának és közzétevőjének is, hogy ezt megosztották velünk. Sokunkat érhet ilyen:

„Komolyabb téma is foglalkoztat nem csak a vicc a poén és a hétköznapiság, ezért megosztok nektek egy történetet, aminek mély tanulsága is van. A jegyzeteimből állította össze a kislányom:

Súlyos beteg a családban
- a terhek -
/Csoport összetartó, és véleményformáló konzultatív írásanyag/

A saját példánkat osztom meg veletek, mert ugye az élő példa írásbelisége midig hatásosabb a történeti leírások során, mint egy száraz szöveget olvasnátok. Arra kérlek benneteket, hogy mondjátok el saját véleményeteket a betegápolásról, praktikákról, érzéseitekről és hát mindenről, ami eszetekbe juthat.

A súlyosan beteg családban /otthonápolás/ történő ápolása a legnehezebb feladatok egyike. A párom betegsége felborította eddigi életrendünket, családunk munkamegosztását, egész otthonunk más lett. Látszólag a gyakorlati gondok megoldása volt a legnehezebb: hol álljon anya ágya, mit egyen, ki váltsa ki a gyógyszerét, ki főzzön, hogy szervezzük meg, hogy mindig legyen számára segítő kéz, valaki, aki minden mozzanatát figyeli. Hol legyen a telefon, mellette az instrukció: kinek és hogyan szólni. Miként hospice-oljuk stb.

A betegséggel a félelem is beköltözött hozzánk. Sokszor észre sem vettük, a tárgya bizonytalan, jelenléte magunk előtt sem bevallható, de ott bujkál az idegeinkben, a zsigereinkben. Úgy éreztük, az a dolgunk, hogy bizakodjunk, tartsuk a reményt egymásban és elsősorban anyában. Ki kellett mondani anya számára és ezt a kezdetek óta tettük, hogy a betegség rosszabbodhat, szembe kell nézni egy seregnyi kérdéssel: meddig romolhat ez az állapot, jól végzem-e a betegápolást, elvárhatom-e, hogy anya állapotának megfelelően alkalmazkodjon hozzám, vagy minden óhaját teljesítenem kell. Befogadom és bírom, tudom e megérteni azokat a nem várt eseményeket, amiket még nem ismerhetek.

Szinte napi szinten tele voltam lelkiismeret-furdalással, mert indulatos voltam a tehetetlen düh miatt, ha anya nem, vagy csak alig evett, ha nem akarta bevenni a gyógyszerét, ha nem bízott meg az orvosában, vagy ha a halálról beszélt. Soha nem kértem tőle visszaigazolást, hogy ápolásom, gondozásom nem hiába való. Aki ezt teszi, az ne ápoljon beteget, az már nem az önzetlenségről és a méltóság teljes elmúláshoz segédkezik. A hideg is kiráz a gondolatától.

A valóság azonban más volt, mint azt vágyaim szerették volna. Anya néha „furcsán” viselkedett. Előfordult, hogy nyilvánvaló tényeket nem akar elfogadni. Tagadta a betegsége súlyos voltát, nem vette komolyan állapotát, nem akarta már beszedni gyógyszereit. Úgy éreztem, mulasztása végzetes lehet, most játssza el a gyógyulás esélyeit. Máskor szokatlanul erőszakos, indulatos volt. Haragja sokszor sújtott, holott nem aki nem érdemeltem meg. Anya szeszélyes, kiismerhetetlen. Napról napra megmásítja elhatározásait. Egyik nap így dönt, másnap már ellentétesen. Pl. hazavittem a kórházból, de szinte azonnal vissza is akart menni, aztán megint haza. Érthetetlen és követhetetlen volt. Tudtam, hogy ez a „kanosszajárás” az elmúlás lehetőségével járó betegsége, súlya szinte törvényszerűen ilyen változásokat okoz személyiségében. Erre felkészítettem. Tagadással védekezik a végzet ellen, végül kényszerből de elfogadta. A borzasztó lelki teher minduntalan támadást váltott ki belőle, de az még mindig biztatóbb volt, mint a fásult beletörődés. Ott feszül benne a kérdés: „Miért éppen én?” „Ezt én nem érdemeltem meg!” A csendes vívódások nem kapnak szót. Helyette inkább: „Már megint túl forró a leves.” „Az orvosok csak pénzért gyógyítanak!”, „Nálam mindenki fontosabb!” Anya számára az elégedetlenség így talál levezető utat. Sok esetben igaztalan bántás ért, de a harag valójában nem nekem szól, hanem a szorongató helyzetének! Ilyenkor arra gondoltam, hogy ez még az életerő, az életért való küzdelem jele! Nem fojtottam belé, hagytam őt „tombolni”, utána megkönnyebbült. Hagytam és tehetetlenül, kétségbeejtően vártam a következő szakaszt, a kapkodó útkeresés, a remény és lemondás váltakozása után. Eljött a befelé fordulás, a depresszió ideje. Anya nem eszik, nem, vagy csak alig mosolyog, nem érdekli a család élete, nem lehet érzésvilágát már megközelíteni. Nagyon nehezen viseltem ezt el, nem tudtam, hogyan fejezzem ki szeretetemet iránta. Olyannak tűnt, mint aki elutasított. Fájdalmas érzés volt, de most így kell Őt szeretnem, és azzal, hogy beértem a jelenlétem jelzésével. Itthon voltam vele a nap huszonnégy órájában. Tudtam, hogy az elmúlás előtti depresszió nagy segítség számára az átlépéshez. Ilyenkor már nem fontos a földi világ, kevésbé nehéz megválni tőle. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az elfordulás megbékéléshez vezet, az elmúlás elfogadásához. Láttam, hogy lepereg előtte –mint egy film- a megelőző időben, a múltbéli cselekedetek áttekintése.

Röviden a saját példánkat hozva, már nem nehéz, hogy a beteg ide eljusson. Segíthetünk a visszaemlékezésben, a családtagokkal való találkozások megszervezésében. Minderre persze csak akkor kerülhet sor, ha nem áltatjuk magunkat. Ha mi is el tudjuk fogadni, hogy az élet utolsó szakaszának vagyunk kísérői. Ha képesek vagyunk beszélgetni beteggel legbelső gondolatairól, félelmeiről. Tudom, nehéz lelki teher az elköszönő társául szegődni. Különösen nehéz, ha közeli hozzátartozóról van szó, mert egy kicsit mi is vele múlunk el. Azonban ha vállaljuk ezt a szenvedést, az elmúlás bekövetkeztével, azzal, hogy a beteggel maradtunk, így készülünk fel lassan a saját utunkra is. A súlyos fizikai és lelki teher nyomása alatt a gondoskodást végző hozzátartozó is sérül, kételyei a halál bekövetkezte után nyomasztó lelkiismeret furdalássá növekszik, gyásza súlyos, sokszor elhúzódó testi-lelki betegségek követik a veszteséget. És a gondozóból lesz a beteg”

Édesapám napi lejegyzései, jegyzetei alapján: Rácz Afrodité Zulejka Közzétette: Rácz István.