Súlyos léptek, dohogás, zokogás, elkámpicsorodás, és egy gyenge, de gazdaságos lámpa felvillanása szűrődik ki a háromszobás családi ház redőnyének résein keresztül. Egy csecsemő ordít fel valahol, a távolban.
– Nem, nem, nem! Nem csinálhatod, te felelőtlen állat! Bukni fogsz, mint Kolovnyev a doppingteszten!
Csak tudnám ki az. Őszintén fogalmam sincsen, de ha összhangba tudnám hozni az agyam, a billentyűzet és az ujjaim alkotta triót, talán utána tudnék nézni. Vajon egy világhírű úszó lehetett, aki a 15 perces dicsőség után úgy bukott a habok alá, mint a nyeletlen fejsze? Esetleg egy brutális reflexekkel felvértezett F1-es pilóta, aki 300-al hajtott a végzetébe? Eltiltás és szégyenkezés, vagy vakmerőség és a kockázatok teljes felelősséggel való vállalása hozta el végül a harangkongást számára. Ki tudja? Kit érdekel?
A műsornak …bármi is történjék… mennie kell tovább.
100, 150, 300. Repülnek a számok, ahogy egy alacsony, dühödt szemű anya szeméből a szikrák és kezéből a tányérok.
– Meg ne próbáld! - üvegdarabok csillognak a szőnyegen, rohadó almadarabok árválkodnak mellettük és keresik párjukat.
Ilyen az, ha valaki fiatalon elhatározza, a zöldhasúkat maga mögött hagyva nem jogi, vagy orvosi pályára lép. Hanem inkább ír. Azt mondják, előbbieknek sokkal jobb életük lesz a tételek és betegségek átható megismerése után, a művészek meg maximum a nyomor miatt fognak röhögni.
Őrült vigyorral az arcukon és puskacsővel a szájukban.
– El fogsz bukni, senkit nem érdekel, amit csinálsz! Ha levágnád a füled és úgy rohangálnál a Parlament előtt, mint Van Gogh a trágyás parlagon, akkor sem érdekelnél senkit!
– Azért inkább megpróbálom, mintsem kárba hagyjam veszni a lehetőséget.
– Akkor minek veszel levegőt? Azt is kár! Elvágom a torkodat, te idióta!
Nagy levegőt veszek. Lilul a fejem, a szervezetem oxigénért könyörög, a környezetem pedig felfedi azt az abszurd pofát, ami a hétköznapi álarc mögött bujkál máskor. Az orrából füst száll fel, a szemei gonoszan és könyörülettől mentesen villognak.
A kiadók pénzéhesek, a szülők irigyek, a testvérek nemtörődömök, az olvasóközönség pedig mihaszna. A Főnix talán soha nem száll fel fészkéből, soha nem ismeri majd meg senki, míg sötét odújában éjszakánként meghal, csakhogy hajnalban feltámadjon, és ugyanazokat a dühítő és végtelenül kitartó kártevőket szedegethesse a tollai közül.
Talán valaki, valahol ezt az utat szánta neki. De leszarom, a fejem úgy fáj, mint Quasimodonak déli tizenkettőkor, így inkább mezítláb kigyalogolok az éjszakába. Rágyújtok, fény világítja be az arcomat. A csata nyomait azonban nekem kell feltakarítanom.
S.D.
Csak én nem értem, miről szól az írás?
VálaszTörlés