Kinek a társa?

A kérdés egy tegnapi és egy mai beszélgetés révén merült fel bennem. Az meg még érdekesebb szerintem, hogy mitől lesz a társ és hogyan találunk rá?

Egyáltalán, ki, vagy mi a társ?

Egyesek szerint a társ ember, mások szerint állat is lehet.

Szerintem ennek nincs igazi jelentősége. Akkor sincs, ha most rögtön ezer érved van.

A tegnapi beszélgetés egyik fő szereplője egy fiatal nő. Lepődj meg bátran: csinos, okos, kellemes társaság - és magányos.

Mi lehet ennek az oka? Elmondása szerint amikor valakivel megbeszél egy találkozót, mire arra sor kerül, már nincs is kedve hozzá. Mert addigra előkerül a megfelelési kényszer, meg persze az ebből adódható kellemetlen, kínos percek, érzések.

Honnan jön a megfelelési kényszer?

Minden bizonnyal tanuljuk. Egy kisgyereknek eszébe nincs megfelelni. Ő kapcsolatot, valódi érzéseket, közös időtöltést, közös örömöt keres. Aztán előkerül a szülők, nagyszülők, később a gyerekkel foglalkozó más felnőttek és felnőtt korig az iskola, majd a munkahely.

Csak mi magunk tehetünk azért, hogy legyen az életünknek olyan pontja, ahol úgy élhetjük meg kapcsolatainkat, mint gyerekkorunkban.

Ha ezt sikerül megvalósítani, még mindig nehéz út áll előtted. Mert szabaddá válsz, de régi és új ismerőseid nem mernek követni ezen az úton...

Milyen helyzetet hoz, ha mi várunk megfelelést?

Szerintem sokunkban megfordult már a gondolat, miért én feleljek meg mások elvárásának? Feleljen meg a más nekem! Én amúgy is pontosan tudom, milyen partnert, társat szeretnék.

Gondoltad te, hallgatjuk mi!

Neked maximum egy sztereotípiád van arról, milyen társat szeretnél. Ráadásul minél előbb felejted ezt el, annál hamarabb találod meg azt, akivel mindig jól érzed magad. Akiben bízhatsz, akire mindig számíthatsz.

Nekem kifejezetten fájdalmas volt a másik beszélgetés. Amely két főszereplője egy kutya és a gazdája volt. Mellékszereplőként még másik kutya, meg jó tanácsok gazdái is szerepeltek.

A főszereplő kutya találkozásunkkor azonnal elérte, hogy gazdája ne kedveljen. Ugyanis látványosan örültünk egymásnak, bár első találkozásunk volt.

Ő egyébként menhelyről befogadott jószág. A problémás helyzetet az okozza, hogy új gazdája távollétében - feltehetőleg szándékosan - odapiszkít a lakás egy pontjára. Melyet normálisan szagtalanítani nem lehet a másik kutya allergiája miatt.

Én akkor kezdtem nagyon aggódni, mikor azt mondta a gazdája:

1. Javasolták, hogy zárjam el más helyiségbe mikor nem vagyok otthon, de félek feljelentenének a szomszédok, ha hisztizne.
2. Igazán megbecsülhetné magát, ha már ilyen jó helyre került!

Az aggodalmam különösen a második mondatnál tetőzött. Merthogy fordítsam vissza a dolgot emberre:

1. Megismerkedik valakivel, ezután nem az a fontos, a másik jól érezze magát velem, hanem az, milyen a külvilág felé mutatott kép közös boldogságunkról.
2. Bárki, akiből leendő társad lesz, azt nem ételért, italért, fedélért a feje felett teszi, hanem érted és saját magáért. A MI legkisebb közösségért.

Tudom, furcsa már megint a kutya. Meg a hogyan lesz megint ember. Sajnálom, de ők tudnak néhány fontos dolgot, amiket már évezredek óta próbálnak nekünk megtanítani:

• Közelíts a másikhoz nyíltan, hátsó szándék nélkül. Mindegy, hogy ez jó, vagy rossz szándék. Ha ismerkedsz nem a saját elképzeléseid a fontosak. A másik és kettőtök egymásra hangolódása.
• Csak feltétel nélkül érdemes szeretni. Azért, mert a másik van. Azért, mert szeretni jó. Add meg ezt az érzést társadnak! Viszonozd, ha ő adta hamarabb.

Szerinted fontos még a megfelelés, a külvilág ítéletével foglalkozás? Lehet, hogy a boldogság, a társra találás inkább mégis belülről jön? Egy kapcsolaton belülről, de leginkább a szívünkből.