Ő ilyen? A körülmények? A nevelése?

Van egy számomra nagyon kedves egyetemista barátom. Valamivel több, mint két éve találkoztunk, mikor egy weboldalon újjá éledt egy nagyon régi topik: Önbizalomhiány. Megnéztem és egymás után igen sok bejegyzésével találkoztam ott. Hozzászólás hozzászólást követett, végül elkezdtünk privátban chatelni. Azóta rendszeresen csevegünk ilyen módon. Élőben még soha nem találkoztunk. Szólítsuk őt egyszerűen DRS néven, ami nem név, nem monogram, csak egy rövidítésre szolgáló három betű.

DRS-ről nemsokára megtudtam, középiskolás, érettségi előtt áll. Szülei, minden tanára és ő maga is meg volt róla győződve, még az érettségi se fog neki sikerülni, nemhogy bármilyen továbbtanulásról álmodjon. Persze ennek mindenki hangot is adott. Úgy napi többszöri rendszerességgel. Folyamatosan kétségek között őrlődött, időnként öngyilkossági szándékkal fűszerezve.

Viszont én akárhonnan néztem, csak egy kicsit különc, végtelenül tehetséges, értelmes, kifejezetten kellemes megjelenésű fiút láttam, tele tettvággyal, tudásvággyal. Ha egy csöppet is hitt volna magában, spaklival vakarhatta volna le magáról a szebbiknek mondott nem képviselőit.

A középiskolájáról, diáktársairól, tanárairól csak annyit mondott: első pillanattól kinevetik, lenézik, leszólják, amikor csak tehetik, szóval mindig. Nem csöves, nem nemzetiségi. Tudott mindent amit kellett, csak a többiek előtt volt képtelen elmondani többnyire.

Gondolom, mondanom se kell, hogy az érettségije és a felvételije elsőre sikerült. Azóta egyetemista. Barátok és barátnő nélkül él. A környezetéről még most is úgy érzi, ugyanúgy kezelik, mint középiskolás korában.

Néhány napja jutott el először odáig, hogy képes volt visszaköszönni egy csoporttársának, mikor az ráköszönt. Nincs gond a modorával. Egyszerűen nem mer másokhoz szólni. Megijed, ha hozzászólnak. Nem képes felvenni a telefonját ha nem a családtagjai keresik. Tart attól, hogy még a hangjáért is kinevethetik, lenézhetik.

Minden vizsgája előtt két-három napig szinte folyamatosan csevegünk. Kell neki ennyi ahhoz, hogy ráébredjen: amit tud, nem vehetik el. Mindegy, ki mit gondol róla, ő saját magáért és az életben hátralévő tennivalójáért tanul.

Családi környezete erősen problémás szerintem. Apja rendkívül szigorú, de nem széles látókörű ember. Édesanyja idegösszeomlást kapott, mikor ő 12 éves volt és csak kettesben voltak otthon. Testvérét szereti, de néha fájlalja, hogy ő a család Bezzegje.

Mióta a középiskolából kikerült kezdetben saját bloggal kezdte. Másfél hónap alatt vált népszerűvé a blogja. Nemsokára felkérték több helyről írásra. Volt olyan, mikor egy nap négy cikke is kint volt az Index főoldalán. Emellett remek riportokat készített, novellákat írt. Viszont a netes újságírásról hamar megtudta a valóságot. Ő írt, fordított (német és angol) látástól Mikulásig, fizetést meg azok kaptak csak, akik a feladatokat osztották neki és a többieknek. Itt abbahagyta az újságírást.

Nemrégiben írt egy könyvet. Bár kissé komor, de nagyon jó a téma is, a stílusa is. Természetesen elküldte néhány kiadónak. Akik közül volt aki tematikai okból elutasította. Volt aki közös költséggel kívánta megjelentetni. Nem kell mondanom, nincs hozzá honnan, miből. Ő maga ezt úgy éli meg, sikertelen, alkalmatlan.

Ehhez jön még az oltás otthon: „Már írni se írsz? Erre se vagy képes?” Ahányszor átélem az ezzel kapcsolatos dolgokat, annyiszor ráz ki a hideg. Mellé az adalékok: „Téged egyébként is mindenki csak átver!”

Erősen tartok tőle, hogy ennek az eredménye egy szinte autistává nevelt ember lesz. Akiből megfelelő környezetben, szeretettel, biztatással támogatva világhíresség lehetne a későbbiekben.

Beszélgetéseink során kiderült, messze nem lenne elzárkózott. Tele van szeretettel, együttérzéssel. Ezeket az érzéseket viszont fél kimutatni. Felismerte képességeit, mégis fél a sikertől, tart attól, milyen következményekkel járhat, ha előjön belső rejtekhelyéről.

Tudom, nagyon sokan tudnátok tanácsot adni neki, mit tegyen. Sokan szívesen elbeszélgetnétek vele. A feladat most mégsem ez. Arra szeretnék választ kapni tőletek, hogy:

• Szülőként hogyan kerülnétek el saját gyermeketek hasonló állapotba kerülését?
• Mi az, amit nem tanácsként mondotok, hanem saját magatok is képesek vagytok következetesen megtenni ennek érdekében?
• Hogyan tudnátok a külső környezet negatív hatásait csökkenteni, ilyenekre gyermeketeket felkészíteni?

Válaszaitokat, kapcsolódó kérdéseiteket szeretettel várjuk:

NeatAnyu