Az ember kiskorú korára már a
hét főbűnökben jócskán benne él,
s elképesztő a tanulékonysága.
Most februárban, nem tudnám a napját,
a hátsó udvaron cicázó csöppnyi
tacskók egymásnak azt a tippet adták,
hogy Naumann Fricikét fel kéne kötni.
Hallgattak már elég riportot végig,
melynek gyilkosság minden mondata.
S eldöntötték, hogy Fritzet most kivégzik,
mivelhogy, mondták, ő egy bandita.
Fejét bedugták szűk kötélhurokba.
Karl volt a lelkész, prézsmitált soká,
s közölte Fritzcel, hogyha ordítozna,
a többiek játékát rontaná.
De Fritz azt mondta, nem fél, szó se róla.
Komoly képpel elindultak vele.
Kötéldobás a szőnyegporolóra.
És húzni kezdték Fritzet felfele.
Rúgott-kapált. Késő volt. Lengve himbált.
Kampóba rántották a kötelet.
Fritz megrándult, mert nem halt szörnyet mindjárt.
Egy kislány még megcsípte térd felett.
Vonaglott némán, s néhány perccel később
a gyerekjáték gyilkosságba fúl.
Midőn aztán a hét kis gonosztévők
rájöttek, elfutottak, mint a nyúl.
Ott függött észrevétlenül szegényke,
Égett az ég. Az udvar hallgatott.
Kis Naumann hintázott a lenge szélbe'.
S nem tudta. Mert halott volt már, halott.
Jött özvegy Zicklerné, s ahogy csak bírta
futott ki a kapun s kegyetlenül
ordítozott, bár kint a lárma tiltva.
S megjött a rendőrség is hat körül.
Az anyja ájultan rogyott a holtra.
A házba vitték. Sírt és reszketett.
Az elfogott Karl rém nyugodtan mondta:
"Csak utánoztuk a felnőtteket."
(Ford.: Békés István)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, így nem jelennek meg azonnal.